Jobbágy Károly

Szomorú szerelem

A nõ, ki nõs embert szeret,

Szomorú szeretõ nagyon .

Éjjel a vágy ha rámered,

felsír, mert nincsen irgalom.

Hetenként egy-egy délután

Eljön hozzá, ki öleli.

Siet, feléje nyúl sután,

Más otthon ízével teli,

A zsebkendõjén, ingén

Egy másik asszony nyoma van,

S a férfi életében ím

õ-bárhogy lángol-nyomtalan.

Csak, mint a napfény, felragyog,

Aztán pár napra beborul,

Az ünnepek, vasárnapok

Magányban telnek, józanul.

Néha, ha fáradt s kézbefog

Otthon egy könyvet és leül,

Pár sort elolvas,felzokog,

Mert oly sokat van egyedül.

De miért? Hisz õ is annyit ér,

Mint az, akinek férje van,

Benne is úgy lobog a vér,

Szeretne élni boldogan,

Fényes vasárnap járni kinn,

Büszkén, karolva vinni õt,

Mutatni: Nézzétek! Enyém!

Állni a pletykálók elõtt,

S nem mellékutcák kis, sötét

Zugában kapni csókokat

És ijedten rebbenni szét,

Ha ismerõs, ki ott haladt...

A nõ, ki nõs embert szeret,

Sok rossz asszonynál többet ad:

Hitet, szerelmet, életet,

Türelmet, ifjú álmokat

Ne szóljatok meg, olvasók!

Nem pillangókról szól e dal,

Kiknél csupán szeszély a csók,

-mert hogy a vérük fiatal-

hanem azokról, kik szivét

egyetlen férfi köti le,

számára lettek menedék,

egy jégkor hû tûztengere,

akik megértõk, csöndesek,

nyomukban nem hull szét család,

csak bennük mélyebb s fáj a seb

látva kis lánykák mosolyát,

érezve, hogy nincs-bárha van

az, aki van-de nincs velük,

és a sírás is hasztalan,

akár az egész életük.