Nincs címe

Volt egyszer egy ember, aki az egyik közel-keleti város bejáratánál található oázis szélén üldögélt. Egy fiatalember odament hozzá és azt mondta:
- Soha nem jártam még erre! Milyen emberek laknak itt?
Az öreg egy kérdéssel válaszolt neki:
- Milyenek voltak a város lakói, ahonnan jöttél?
- Önzőek és rosszak. Ezért örültem, hogy eljövök onnan.
- Ennek a városnak is ilyen lakói vannak - válaszolta az öreg.
Nem sokkal később egy másik fiatalember ment oda az öreghez és ugyanazt kérdezte tőle.
- Éppen most érkeztem ide. Milyenek a város lakói?
Az ember megint ugyanazzal a kérdéssel válaszolt:
- Milyenek voltak a város lakói, ahonnan jöttél?
- Jók, nagylelkűek, vendégszeretők és őszinték. Sok barátom volt és nehéz volt otthagynom őket.
- Ennek a városnak is ilyenek a lakói - válaszolta az öreg.
Egy kereskedő, aki épp akkor vitte a tevéit az itatóhoz, hallotta mindkét beszélgetést és amikor a második fiatalember is elment, szemrehányó szavakkal fordult az öreghez:
- Hogyan tudsz két ennyire különböző választ adni ugyanarra a kérdésre?
- Fiam - válaszolta az öreg -, mindenki a saját világát hordozza a szívében. Aki korábban sem találkozott semmi jóval, az itt sem fogja meglelni azt. És akinek máshol sok barátja volt, az itt is hűséges társakra fog találni. Mert tudod, az emberek olyanok, amilyennek mi látjuk őket.

/Bruno Ferrero/

Dömdödöm

Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az, hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” „Mi az, hogy igazán?!– háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.” S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.