Titok

Kamarás Klára: Titok...


Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.

Éjszaka...vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk sugva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk...és sérülékenyek...

Márai: A szeretetről

"Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegény szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek.
Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végülis kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk. Még gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni; de a szeretet szuverén."

Vége

Engedd, hogy menjek!
Engedj elmennem!
Vedd fel a ruhád,
Bár úgy sem lát más...
Ne nézz rám, kérlek,
Tudom, hogy vége.
Itt van a kulcsod,
már nem kell, tudod.
Most ne sírj, késő.
Nem ez az első.
Annyiszor volt már,
Elküldtél, toltál,
löktél, hazudtál,
...a mindenem voltál.

(Somebody)

Sok évvel ezelőttről...

,,A rózsa, melyre most külső szemed esik, öröktől fogva az Istenben is virít."

(Herakleitosz, Simon Endre fordításában)

Ezt egy olyan csodálatos barát írta az emlékkönyvembe, aki már nem lehet velünk. Sajnos csak halála után értettem meg, mit is akart vele mondani.

Romhányi József:

Egy boldogtalan sünnek panaszai a halovány holdnál

- Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat,
céltábláját az emberek gúnyának.
Engem senki sem cirógat, becézget,
mert a bőröm egy kicsikét recézett.
Hogy irigylem a nercet, a hódokat!
Nekik kijár elismerés, hódolat.
Hányszor kértem a bennfentes rókától,
hogy legyen az én ügyemben prókátor.
Könyörögtem: "Szólj a szűcsnek, bátyuska,
protezsálj be prémesállat státusba!"
Vagy vegyen be legalábbis bélésnek...
De hiába! Nem enged a kérésnek.
Értékemért agyon sose csapnának,
nem kellek én se muffnak, se sapkának...
Így kesergett sündörögve, bujkálva,
Míg egy fakír nem került az útjába.
Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:
- Jössz a szögeságyamra, te kispárna!

Kerestelek...."De egyáltalán létezel-e?"

Rakovszky Zsuzsa: Kerestelek

Róttam a kivilágítatlan sikátorokat, koptattam a macskakövek réges-rég fényesre csiszolt felületét, hallgattam a múlt emlékeinek szivárgó, homályos üzeneteit.Tudtam, hogy valahol ott kell lenned. Téged láttalak egy eltévedt fűszál könnyed ívében, a közlekedési lámpák szabályos hangulatváltozásaiban, néma szöszökben a zsebem mélyén, s a megsebezhetetlen kirakatokon balettozó fénycicák mosolyában is.

Vártalak.

Biztos voltam benne, hogy megjelensz, egymásba botlunk és én tudni fogom megcáfolhatatlanul: Te vagy az.

Kerestelek.

Néha kételkedni kezdtem. Egyre gyakrabban kevertelek össze valakivel, pedig az igazi, a MÁS csakis Te lehettél volna.

Sokszor tévedtem. Már-már azt hittem egy IDEGEN- re, Te vagy, furcsállottam a dolgot: ilyen lennél? Aztán jött a felismerés, sokkolóan: te nem lehetsz akármilyen! Te csak egy van, és ez a tökéletes. Nekem. Úgy, ahogy senki másnak. De egyáltalán létezel-e? Közben Te ugyanígy kutattál utánam, bár már akkor tudtam volna... Így hát megvárakoztattuk egymást, végtelen ideig. Néha rólad álmodtam, nehéz ébredéseim után felfedezni véltem sziluetted a levegoben, de délibábnak bizonyult mind, akár egy- egy fuldokló utolsó segélykiáltásai. Szükségem volt Rád.

És egyszer csak! Abban a kivételes pillanatban, amikor éppen nem gondoltam rád, megláttalak Téged. Minden kétséget kizáróan Te vagy.

Közeledsz felém, megáll bennünk az ütő, levegő után kapkodva ámulok. Hát mégis!

Te természetesen viselkedsz, a külvilág persze vak, mint mindig. De mindketten tudjuk, hogy végre itt van a Te és valóságos, nem ábránd!

Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan. Beszélgetünk, de nem tudok felengedni, kitárulkozni előtted. A megrázkódtatás a gátlás bilincsébe rejt.

Aztán elbúcsúzunk, Casanova, és ki tudja, mikor találkozunk újra.

Addigis kereslek, rovom a kivilágítatlan sikátorokat, belebámulok az emberek lesütött tekintetébe, hátha az egyik páncél mögött Te rejtőzöl, és rég nem látott jóbarátokként üdvözölhetjük egymást.

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."