"legyek bár vendég a hazámban"

Kilátón Budapest fölött

Száz szemem nyílik: Nézd! a város!
Ott lent! Mily szép, mily óriás!
Hogy szétcsap! Fölcsap a hegyekre!
Ház, palota, ház, s ujra ház!
Házak, ház-tenger. Kertek, villák.
Hány ezer? Tíz? Húsz? Nem tudom.
Lehet, hogy harminc. Gyönyörű kép…
S hirtelen elszomorodom.

Harmincezer ház. A hazám! De
nem látom benne magamat.
A hazám? Az imént kiáltott,
s most elnémúl a gondolat,
mintha szégyelne megszületni,
bujkál a perc kínja mögött:
No, költő, még mindig a másé,
a másoké az örömöd?

No, híres, szól a keserű gúny,
te minek a gazdája vagy?
Azt hitted, érsz valamit, és hogy
szolgáltad az országodat!
Húsz esztendeje dolgozol már
s érted a mesterségedet,
de hol a föld, a talpalattnyi,
a kunyhó, amely a tied?

Húsz év alatt mire jutottál?
Mondhatod, ha épp jólesik,
hogy itt is, ott is már szivekbe
fogóznak a gyökereid,
álmodhatsz, hogy a szellem így-úgy,
sőt, hogy… De nézz csak oda, le:
ott a valóság és ahhoz nincs
közöd egy árva tégla se!

Megbuktál, költő. Lásd be végre,
akinek valamije van,
az mind különb, fontosabb nálad!
tehetségesebb! biztosan!
szükségesebb, mind!… Műveidről
ez az igazi kritika…
Sóhajtok… Szörnyű az igazság,
de szörnyűbb bennem a hiba,

– mert már ásítok a sirámra…
Ej, gondolom, lesz, ami lesz,
ha el tudom mondani, jó s rossz
nekem egyformán érdekes:
legyek bár vendég a hazámban
és koldus a föld kerekén,
a szépnek, amit láttam, így is
örök gazdája vagyok én.

/Szabó Lőrinc/

szél hozott, szél visz el

Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
Isten tudja, honnan jöttem.
Szél hozott, szél visz el.
Minek kérdjem, mért visz el?

Sose néztem, merre jártam.
A felhőkkel kiabáltam.
Erdő jött, jaj be szép!
Megcibáltam üstökét.

Jött az erdő, nekivágtam.
A bozótban őzet láttam.
Kergettem, ottmaradt,
Cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
Csak szeretőm megmaradjon.
Szeretőm a titok,
Ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
Köd előttem, köd mögöttem.
Szél hozott, szél visz el.
Bolond kérdi, mért visz el.

/szabó Lőrinc/

Ima a gyermekekért

Szabó Lőrinc
Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.