"A szomjúságot ha belém oltottad,ne hagyj meghalnom,innom adj... magad"
Most megelevenedik az élet: pezsgő forrásvízként folyik végig rajtam. Körülölel a levegő.
Bársonyos, langyos, tavaszillatú levegő.
Megrészegít.
Most sugárzik a föld a lábam alatt, forróvá csókolta a Nap. Homok pereg meztelen lábujjaim között, zsenge, szemtelen fűszálak csiklandozzák talpamat, pedig betonon állok, városdzsungelben.
Megbolondít.
Most felragyog a Nap, beleszédül a Hold is, végigcirógatja az arcom, végigperzseli a hátam. Most nappal van, vagy éjszaka?
Elakad a lélegzetem is.
Most vadóc angyalok száguldanak végig a kihalt utcákon: hullócsillagokkal labdáznak. Csillag-morzsák szikráznak körülöttem.
Elveszi a józan eszem.
Most minden illat életre kel, feltündököl, énekel, ahogy gyorsuló szívveréssel mélyet lélegzem. Még mélyebben....
Megőrjít.
Most a semmiből támadt szellő nevetve körbetáncol, belekócol a hajamba, végigsuttog a nyakamon.
Beleremegek.
Fények, hangok, illatok, érintések, mesék, színek, ízek, vágyak kergetőznek körülöttem.
Pedig csak... eszembe jutottál.
