Presser Gábor : Hűségdal (Jó Veled)

Fenn a fán és a fáról leesve
Négykézláb a diót keresve
Almalopás és menekülés közben
Lihegve, röhögve, kéz a kézben
Jó, jó, jó veled
Jó veled

Színházban, templomban, moziban, boltban,
Az utcákon és a kék alagútban,
Taxiban, biciklin, mezítláb porban,
Izzadva, fázva, jóban-rosszban
Jó, jó, jó veled
Jó veled

Ezt én mondom, akinek elhiheted,
Aki tudja, hogy milyen volt nélküled

A folyóparton, térdig a vízben,
A víz alatt vagy a víz fölött éppen,
A híd alatt, mikor szegények leszünk,
A pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk,
Jó, jó, jó veled
Jó veled

Ezt én mondom, akinek elhiheted,
Aki tudja, hogy milyen volt nélküled

Mert a szerelmem voltál, a szerelmem vagy,
A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy

A szerelmem voltál, a szerelmem vagy,
A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy

Munka előtt és munka helyett,
Mikor reggel az ágyban kávéhoz tejet,
Gömbölyödve és félig kinyúlva,
Évek óta és évek múlva,
Jó, jó, jó veled
Jó veled

Csőbe húzva, esőben, hóban,
Sírva, vigadva, nyakig a bajban,
Álmodozva, úgy lassan szépen,
Akkor is, hogyha nem szeretsz éppen,
Jó, jó, jó veled
Jó veled

Ezt én mondom, akinek elhiheted,
Aki tudja, hogy milyen volt nélküled

Mert a szerelmem voltál, a szerelmem vagy,
A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy

A szerelmem voltál, a szerelmem vagy,
A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy

Tánmese

Aha, szóval míg mások komoly dolgokat jegyeznek be, gyermeteg énemhez tökéletesen passzolnak málé kis meséim, mi? :-)

Íme másik kedvenc mesém oktondi kis pocok koromból :

Milos Macourek: Barborka és a likőrös bonbonok

Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Barborka. Szájában kis fehér fogacskák sorakoztak egymás mellett, egyik szebb volt, mint a másik.
Reggelente Barborka megmosta, megkefélte őket piros fogkefével, és így szólt hozzájuk:
- Várjatok csak, majd meglátjátok, milyen finom falatokat adok ma nektek rágcsálni.
- Csak ne beiglit vagy kávéba áztatott zsemlét - mondták a fogak.
Barborka meg nevetett:
- Ilyesmit én nem eszem, az a nagymama kedvenc eledele!
És Barborka a fogacskáknak vajas kenyeret adott meg borjúhúst, a kis fogacskák meg rágtak, és nagyon szórakoztatta őket a dolog, mert a fogak arra valók, hogy rágjanak.
Este pedig, mielőtt Barborka lefeküdt, megint csak megmosta őket a piros kefével, s megkérdezte őket, hogy érezték magukat.
- Tudod, nagyon is jól - felelték a fogak. - A kenyérnek olyan jó sült héja volt, és az nagyon szórakoztató, mert rághatunk rendesen, és egy cseppet sem unatkozunk.
- Na látjátok! - mondta nekik Barborka, azután rájuk nevetett a tükörben, a fogacskák meg visszamosolyogtak, és mindnyájan lefeküdtek.
De egyszer látogatóba jött Cecília néni, s egy nagy dobozt hozott Barborkának ajándékba, teli likőrös bonbonokkal. Barborka meg illedelmesen így szólt:
- Köszönöm, Cecília néni, óriási örömet okoztál nekem.
De a fogak egyáltalán nem örültek, mikor Barborka szájában megjelentek Cecília néni likőrös bonbonjai, a fogacskák panaszkodni kezdtek:
- Mit csináljunk ezzel, ezt nem kell rágni, mit csináljunk, hogy ne unatkozzunk?
S elhatározták, hogy játszanak valamit, mondjuk, bújócskát.
- De előbb ki kell számolnunk a hunyót, s ahogy ez már kiszámoláskor lenni szokott, egyikük kiesett.
- Egyikőtök hiányzik - mondta este Barborka, mikor kefélte őket a piros fogkefével -, egyikőtök kiesett, mit jelentsen ez?
- Mit jelentene - felelték a fogacskák -, egész nap a bonbonokat szopogattad, nem volt semmi dolgunk, így hát bújócskáztunk, és mert ilyenkor ki is kell számolni a hunyót, hát kiszámoltuk, és egyikünk kiesett.
- Máskor ne csináljatok ilyesmit - mondta Barborka, de a fogacskák csak nem nyugodtak, és egyikük, aki egészen hátul volt, így szólt Barborkához:
- Rendben van, Barborka, de te meg ne egyél több likőrös bonbont, mert különben megint unatkozni fogunk.
- Miféle feleselés ez - mondta Barborka, és nagyon mérges lett -, én szeretem a likőrös bonbonokat, Cecília néni hozott nekem egy tele dobozzal, s addig fogom enni, amíg csak lesz belőle.
És tényleg, egyik bonbont a másik után ette, a fogacskák meg unatkoztak, így hát megint bújócskáztak, megint kiszámolták, s ahogy kiszámolták, egyik a másik után esett ki, a mielőtt még Barborka megette volna az egész doboz likőrös bonbont, minden foga oda lett, egyikük egy gereblyében, másikuk egy fogaskerékben talált állást, csak elöl maradt egy kis fehér fog, s szomorúan nézte Barborkát.
Barborka is szomorúan pislogott, és így szólt hozzá:
- Te már nem esel ki nekem, ugye?
- Nemigen - mondta a fogacska -, nincs kivel kiszámolósdit játszanom.
- Akkor jó - mondta Barborka. - Már nincs több likőrös bonbonom, most majd megint vajas kenyeret meg borjúhúst fogunk enni meg tejfölös karalábét.
- De buta is vagy te, Barborka! - mondta a fogacska. - Hát azt hiszed, hogy győzöm én azt a sok munkát? Ahhoz többen kellene, hogy legyünk. Most kénytelen leszel csak beiglit enni meg kávéban áztatott zsemlét.
Barborka azt gondolta magában: "Szép história, hisz én azt egyáltalán nem szeretem." De nem volt mit tenni.
Így hát Barborka a nagymamával együtt eszegette hol a beiglit, hol a kávéban áztatott zsemlét, s mikor egy szép napon Cecília néni ismét eljött látogatóba, megállt az ajtóban, mint a sóbálvány, s így szólt:
- Megőrültem, vagy mi van velem? Hogy került ide két nagyanyó?
-----------------------

Megjegyzem, még sohasem kóstoltam likőrös bonbonokat. Szégyen.