Gyűlölöm a vadvirágos rétet

Csorba Piroska: A gyermekkor

Mikor „kacsalábon” jár a két cipőd,
Mikor méretlen és örök az időd;
Mikor az ajtókilincshez ágaskodni kell,
Mikor az asztalt alig éred el;

Mikor a játékból soha nem elég,
Mikor a képzelet világot tár eléd;
Mikor a homokból lisztet szitálsz,
S a sárból édes csokitortát csinálsz;

Mikor úgy lépsz az útszéli pocsolyákba,
Mint vörös szőnyegre a mesék királya;
Mikor látod még az angyalt karácsonykor,
És látod a nyuszit kinézni a Holdból;

Mikor kavicsot gyűjtesz tenyeredbe,
És drágább neked, mintha arany lenne;
Mikor a sötét szobában még rémek lapulnak,
Mikor tündére van fának, fűnek, kútnak;

Mikor csupa horzsolás és kék folt a lábad,
Mikor fakockákból építed a házad;
Mikor megeteted gondosan a babát,
És sztetoszkóppal hallgatod – hasát,

Mikor királyfi vagy, bátor, hős, vitéz,
Ha az udvarra egyedül kimész;
Mikor homokból tornyos várat emelsz,
Mikor a kérdésre kérdéssel felelsz;

Mikor - ha mást sírni látsz - sírva fakadsz,
Mikor még biztosan tudod, mit akarsz;
Mikor anyu ölében nyom az álom el,
És édesen alszol, mint lábasban a tej;

Mikor jót lovagolsz a nagyapa térdén,
S a cigarettáról azt hiszed: kis kémény;
Mikor még mindenből minden lehet,
S hatalmas sátornak látod az eget;

Mikor a mennydörgéstől megriadsz,
S dobogó szívvel anyuhoz szaladsz;
Mikor a mesékből soha nem elég,
És kérve kéred, hogy mondják újra még;

Mikor kezétcsókolomot köszönsz a libáknak,
És azt hiszed: a szél csinál frizurát a fáknak;
Mikor a fészkéből kiesett csupasz verebet
Megsiratod, és kis sírba temeted;

Mikor megmásznivaló minden magaslat,
És kíváncsivá tesz fiók, ajtó, ablak;
Mikor számolod, hogy hányat kell aludni,
Míg a születésnapodig el fogsz jutni;

Mikor a papírcsónak tengerjáró hajó,
És a kabátzsebedben lakik egy manó;
Mikor egy nap százszor kérdezed: miért,
És senki-senki sem szid meg ezért;

Mikor minden cicáról azt hiszed, leány,
És a kutya? – Az fiú mindahány!
Mikor lábadra próbálod anyu cipőjét;
S boldogan pipiskedsz: igaz kicsit bő még;

Mikor lopva belesel a tükör mögé,
Tán ott van valaki – az arcod az övé;
Mikor bújócskát játszva azt hiszed:
Senki nem lát, ha behunyod szemed;

Mikor a betűk még érthetetlen ábrák,
És a könyvekben csupa csoda vár rád;
Mikor összerajzolod a hófehér falat,
És sehogysem érted, miért nem szabad;

Mikor a léggömbökről tudod: égre szállnak,
És titkokat súgsz este a babádnak;
Mikor a fürdőkád neked a tenger,
S te a kapitány vagy, samponhabos fejjel;

Mikor még azt hiszed, hogy lehetetlen nincs,
Mikor még nem tudod: a képzelet a kincs;
A gyermekkor múlik, mint a nyár,
Mire rájössz, hogy volt – már tovaszáll;

De ha a szívedben helyet adsz neki,
Onnan a felnőttkor ki nem űzheti.

szél hozott, szél visz el

Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
Isten tudja, honnan jöttem.
Szél hozott, szél visz el.
Minek kérdjem, mért visz el?

Sose néztem, merre jártam.
A felhőkkel kiabáltam.
Erdő jött, jaj be szép!
Megcibáltam üstökét.

Jött az erdő, nekivágtam.
A bozótban őzet láttam.
Kergettem, ottmaradt,
Cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,
Csak szeretőm megmaradjon.
Szeretőm a titok,
Ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,
Köd előttem, köd mögöttem.
Szél hozott, szél visz el.
Bolond kérdi, mért visz el.

/szabó Lőrinc/

BENEDEK ELEK: DAL A SZERETETRŐL

Hol ringott bölcsőd: palotában,
Vagy kis kunyhóban, sose kérdem,
Itt vagy ott, egy az valójában,
Ez nem szégyen, az meg nem érdem.
Más, amit kérdek tőled, gyermek,
Nézz a szemembe s úgy felelj meg:
Van-e szívedben szeretet?
Köztünk barátság így lehet.

Igaz szívvel ha tudsz szeretni,
Jöhetsz velem kéz-kézbe térve,
Csöpp szeretetért én tengernyi
Szeretetet adok cserébe.
Nincs gyűlölség, ahol én járok,
Be van temetve minden árok,
Mely embert s embert valaha
Egymástól elválaszt vala.

Ahol én járok, gazdag ember
Nincs, ámde szegényt sem találtok;
Kedve és tudás kit hova rendel,
Ott dolgozik, s nem hallasz átkot.
Erős a gyengét gyámolítja,
Senki a másét nem áhítja:
Kinek munkán a tenyere,
Mindég puha a kenyere.

Ahol én járok, teste, lelke
Tiszta öregnek s ifjú népnek;
Nagy és kicsiny versenyre kelve
Munkára minden jónak s szépnek.
Gyűlölség szennyét kisöpörvén,
Szeretet itt a legfőbb törvény:
Egyetlen lánc, mely megmaradt - -
Nyomán egy csöpp vér sem fakadt.

Szeretet lánca! Kössed egybe
Szívét nagyoknak s gyermekeknek!
Gyűlölség! Légy úgy eltemetve,
Hírét se halljuk létednek!
Ez országnak minden lakója
Egymást szeresse, védje, ójja:
Naggyá ország csak így lehet - -
- Csudát művel a Szeretet.

Ej, mi a kő tyúkanyó, kend????
http://irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/anyamtyu.htm

Nincs címe

Volt egyszer egy ember, aki az egyik közel-keleti város bejáratánál található oázis szélén üldögélt. Egy fiatalember odament hozzá és azt mondta:
- Soha nem jártam még erre! Milyen emberek laknak itt?
Az öreg egy kérdéssel válaszolt neki:
- Milyenek voltak a város lakói, ahonnan jöttél?
- Önzőek és rosszak. Ezért örültem, hogy eljövök onnan.
- Ennek a városnak is ilyen lakói vannak - válaszolta az öreg.
Nem sokkal később egy másik fiatalember ment oda az öreghez és ugyanazt kérdezte tőle.
- Éppen most érkeztem ide. Milyenek a város lakói?
Az ember megint ugyanazzal a kérdéssel válaszolt:
- Milyenek voltak a város lakói, ahonnan jöttél?
- Jók, nagylelkűek, vendégszeretők és őszinték. Sok barátom volt és nehéz volt otthagynom őket.
- Ennek a városnak is ilyenek a lakói - válaszolta az öreg.
Egy kereskedő, aki épp akkor vitte a tevéit az itatóhoz, hallotta mindkét beszélgetést és amikor a második fiatalember is elment, szemrehányó szavakkal fordult az öreghez:
- Hogyan tudsz két ennyire különböző választ adni ugyanarra a kérdésre?
- Fiam - válaszolta az öreg -, mindenki a saját világát hordozza a szívében. Aki korábban sem találkozott semmi jóval, az itt sem fogja meglelni azt. És akinek máshol sok barátja volt, az itt is hűséges társakra fog találni. Mert tudod, az emberek olyanok, amilyennek mi látjuk őket.

/Bruno Ferrero/

Dömdödöm

Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az, hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” „Mi az, hogy igazán?!– háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.” S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.